idézetek

2010.06.23. 18:54, chrismcryan

citatumról (:

A boldogtalan egyetlen vigasza, hogy mások ugyanúgy szenvednek körülötte.

 

De hogy szép volt, azt sosem vettem észre. Azért sírok, mert amikor fölém borulva rám vetette pillantását, láttam, hogyan tükröződik szemének mélyén az én szépségem.

 

 

S nem fog borulni le rám senki se sírva,
Ha majd távozom az örök-néma sírba.

 

 

Ha egyvalamit megtanult ebből az egészből, az az volt, hogy milyen könnyű elveszíteni valamit, amiről azt hitte, hogy örökké az övé lesz.

 

 

Senkit sem törölhetünk ki szívünkből anélkül, hogy helyén – ahol neve állott – egy sötét folt ne maradna vissza.

 

A halottnak nincs mit veszítenie, és akinek nincs mit veszítenie, az túljutott a kétségbeesésen egy szinte már boldogságnak nevezhető állapotba.

 

Nem volt erőm újra átérezni azt a megmagyarázhatatlan rettenetet, amelyet a hiánya és a tudat idézett elő bennem, hogy végérvényesen elveszítettem. Tudtam, hogy egyszer, hónapokkal, évekkel később még visszatér hozzám, s hogy örökre emlékezni fogok az érintésére, a mozdulataira, a szavaira, amelyek nem hozzám tartoztak, és amelyekre valószínűleg nem is voltam méltó.

 

Nem az az ijesztő, hogy egyedül maradok, hanem az, hogy nélküle! Ha nincs mellettem, nélküle az a bonyolult biológiai folyamat, ami tulajdonképpen az életem, csak hamisított létezés. Üres, abszolút tartalmatlan látszat.

 

Csodákat tiportam sárba
Önmagam a börtönbe zárva.

 

Amíg hullanak a könnyek, addig nem értük el a fájdalom tetőpontját, csak ha majd újra mosolygunk, akkor válik a fájdalom legyőzhetetlenné és végtelenné

 

Azt hiszem, a bánat volt mindig a legsúlyosabb betegségem. Néha azt gondolom, ha valami nagy boldogság érne, még meggyógyulhatnék.

 

Szeretnék néha visszajönni még. Ezer év múlva. Százezer év múlva. Mindegy. Csak nem megszűnni.

 

Minden boldogságomat megzavarta a lelkem legmélyén örökké mozgó nyugtalanság érzete: hogy én is csak olyan vagyok, mint a mesebeli ember, aki a szivárványt fogta meg, és hogy (...) bármilyen közel is van látszólag, a valóságban mégis örökké elérhetetlen.

 

Barátaim egyenkint elhagytak,
akikkel jót tettem, megtagadtak;
akiket szerettem, nem szeretnek,
akikért ragyogtam, eltemetnek.

 

A holdba néztem éjjel,
de nem jött semmi fényjel,
hogy szeretsz.

A párnám sírva téptem,
nem súgta a sötétben,
hogy szeretsz.

 

Vannak olyan perceim
amikor éget a kín,
de az arcom mégis ragyog
cudar világ ne lássa
mily boldogtalan vagyok.

 

Az aláhúzott, dőlt betűs idézetek a kedvenceim. érdemes őket elolvasni (:

Vissza a bloghoz